Legjobb tanácsaim

Az elmúlt hetekben megpróbáltam összeírni, hogy mi kell a sikeres élethez, legjobb tanácsaim, mit a világnak adhatok. Elég sokat éltem már, időm is volt míg nyaraltam, így.

Kell két jó játék. Egy a mobilra, sorbanálláshoz, liftbe, vécézéshez. Fontos, hogy egy kézzel is lehessen játszani, és ne ügyességi legyen, mert ha meglöknek, vagy valami. A másik játék otthonra kell, amikor egyedül vagy, és nincs semmi a tévében. Komputerjáték, nyilván. Ez sem lehet ügyességi, mert az inhüvely-gyilkos. Stratégiai kell, de még nem találtam igazit.

Kell egy törzshely, ahol a pincér ismeri a neved, tudja mit szeretsz, és hogyan szereted. Csajt oda kell vinni elsőre.

Kell egy jó sport, csinálni. Olyan, ami társas, de nem kíván túl sok embert, alacsony a sérülésveszélye, minden évszakban űzhető, és gyors ismétlésekben ad sikerélményt. Ez utóbbi nagyon fontos, értelmetlen az a szabadidősport, ami órák szenvedése után jutalmaz meg egy cukorkával. Én a billiárdot választottam. Minden szempontból ideális.

Kell egy jó sport, nézni. Foci nem jó, mert unalmas. Olyan kell, amiben nem lehet időt húzni, amiben sok a pont, de az utolsó pillanatban is fordulhat a kocka. A kosár jó lenne, ha nem csak az utolsó negyed lenne érdekfeszítő. (Meggyőződésem, hogy az utolsó negyeddel kellene kezdeni a kosárlabdát.) A hoki viszont hibátlan. Még a magyar válogatott is szerethető, ami kevés csapatsportról mondható el.

Gördeszka nélkülözhetetlen. Olyan jármű, amivel gyorsan tudsz közlekedni, de ha kell a hátadra is csaphatod, azt szevasz. Szorosan ide kapcsolódik, hogy mindenkinek meg kell találni a füléhez leginkább illő fülhallgatót. Az enyém túl kicsi, a bedugós nem jó, de másnak másmilyen a füle.

Angolul tudni kell. A világ angolul történik.

Kell egy jó apa. Nagyon fontos. Az ipari forradalom óta az apák reggel dolgozni mennek, este gyűrödten érnek haza, gyakorlatilag a nők neveltek fel nemzedéknyi férfiakat. Minden tiszteletem a nőké, de hogyan nevelhetnének ők férfias férfiakat? Sehogy, úgy.

A technikai eszközök lényegtelenek, hamar idejétmúlt lesz mind. Egy jó hangrendszerbe viszont érdemes fektetni, az nem avul el. Autót másfél évesen kell venni, ötévesen eladni, onnantól zuhanni kezd az értéke. És csak németet.

Három barát kell. Egy nem elég, mert megbetegszik. Kettő nem elég, mert megbetegszik, elutazik, vagy gyereke lesz. Hárommal jól lehet logisztikázni. Négy már sok.

A háromban legyen egy ügyvéd. Ez talán a legjobb trükk, amit mondhatok.

Artikuláció: rettentő fontos. Életed jelentős kapcsolataival leggyakrabban telefonon fogsz kommunikálni. Viszont kevesen beszélnek szépen, tisztán, kellemes hangon. Én voltam hangképzés tréningen, rádiós hírolvasók tartották, hallatlan sokat segít. Kiderült, hogy hadarok. Meg a légzés. Hasi.

Lakás mindegy, terasz kell. Semmi nem javítja annyira a komfortérzetedet, mint egy szabadtéri hely, ahova ki tudsz ülni esténként, anélkül, hogy padra kelljen vadászni.

Férfiember táskát, övtáskát, pénztárcát nem hord. Mobil, hitelkártya, lakáskulcs, ennyi. Nem kulcsköteg, csak a lakáskulcs. Vastag pénztárca kizárólag pincéreknek.
Valamit kell gyűjteni. Lehetőleg olyan dolgot ami kis helyen is elfér. Ideális az a gyűjtemény, amely minden nyaraláskor gyarapítható. Számomra a városfeliratos pálinkáspoharak bizonyultak optimálisnak.

Nem nevezném kötelezőnek, de egy jó nagymama sokat dob az egyenlegen. Lekvárt főz, gyerekre vigyáz, sütit küld. A munkahelyi kollégák sosem tudják mi a kedvenc sütid, a nagymamák mindig, óriási különbség!

Fodrász mindegy, varrónő mindegy, kozmetikus mindegy, autószerelő kell, villanyos is. Nőknek nőgyógyász, pasiknak gerinces vagy csontkovács.

És kell egy kedvenc író. Olyan aki eléggé menő ahhoz, hogy bármikor lehessen idézni társaságban. Jókait teszteltem egy ideig, de Kosztolányinak jobb a várható értéke. Mindenkit úgysem lehet ismerni, sokkal egyszerűbb mélyebbre fúrni. Tudni kell néhány pikáns részletet a magánéletéről (Képzeld, Kosztolányi honvéd nagyapja személyesen ismerte Kossuthot és Petőfit is!), egy-két mű keletkezésének hátterét, és néhány sort, nem elcsépeltet. Az élet a leggyengébb ponyvaregény-író, például. Bármikor bedobható.

Ez minden, ami kell.

Pengeéles

A multitasking a király. Azt szeretem, ha zuhanyzás közben, amikor még szappanos vagyok, már elkezdek fogat mosni. Egyszerre mosok és öblítek, sokkal hamarabb végzek. Akkor is jó (másik kedvencem), amikor már pisilés közben lehúzom a vécét. Gyorsabb is, és izgalmas, hogy eltalálom-e az ütemet, és egyszerre hagyjuk-e abba, én és a vécétartály.

Multizok, csak így szoktam mondani.

Bent a cégben, ott tudok igazán kiteljesedni. Nagyjából percenként kapok egy új mailt, kedvencem amikor ezeket mobilozás közben lövöldözöm ki. Decemberben kitaláltam, hogy bárki hív kihangosítom: így egyszerre tudok maileket olvasni, telefonozni és Drop7-t játszani. A Drop7 nagyon jó, bármikor abbahagyhatom és visszatérhetek, van benne valami meditatív, posztmodern.

Ha kérdezik a kihangosítást, azt mondom vezetek.

Ha vakációra megyek, a repülőút hatékony kihasználást tervezem meg legalaposabban. Váróban zene és olvasás iPaden (útlevél, beszállókártya zsebben, apró gondosan kiszedve a nadrágomból), check-in elötti sorban zene telóról, trafficking alatt megint iPad, felszálláskor színes magazin, vagy néha suttyomban játék a telón, repülési magasságon megint iPad. Előtte, utána, a legjobb taxis a néma taxis.

Hány dalt tudsz mondani a Thriller-ről?

A felesleges várakozások, váratlan problémák a legnagyobb kedvenceim. Szervízben, fodrásznál, hipermarketben: a vesztesek versenyt bosszankodnak olyankor. Én? Én hatékony vagyok. Pengeéles. Azt gondolom, hogy kétfajta ember van: aki minden percét kihasználja, és a vesztesek. A vesztesek kevesebbet élnek. Vesztes az, aki vár. Vesztes az, aki a múltba réved, de az is, aki nem készül tudatosan az üresjáratokra. A fejek, akik benéznek az ajtómon, hogy van-e pár percem számukra - ők is ide tartoznak. A hideg kiráz ezektől a fejektől, gyűlölöm őket. Belemásznak az arcomba, belerondítanak a könnyedén suhanó perceimbe, odapiszkítanak finom egyensúlyomba. Unatkoznak. Bizonytalanok. Megfertőznek a tanácstalanságukkal. Ártatlannak tűnnek, de ez rettentő becsapós. Nem szabad hinni nekik. Sosem csak egy kérdés, sosem csak fél perc.

Olyan világot szeretnék a gyermekeimnek, ahol érintőképernyők veszik őket körül.

Talált tárgyak

Van egy pasi (nembarátom), kiszáll a piros Ferrariból, a Corvin Sétány mellett, tilosban megállva, de közel a pláza bejáratához, helyesbítek, nem kiszáll, kitápászkodik, kivakarja magát majd ordas hasát az autóból. És lóg mindene. Az öve térdig ér, a nadrágját is kigombolta, fémkapcsok csilingelnek amerre lép.

Van egy pasi (barátom), rockabilly-firzurát csináltat magának a nagymamája kedvéért. (Nagymama beteg, örömet kell szerezni neki.) Nagymama első szava, amikor meglátja: “Rezső!”

Van egy pasi (barátom, valahol), kitalálja, hogy a párjával ezen a héten tízezer forintból fognak megélni. Konyha közepén kisdoboz, benne tíz darab ezres, ennyi. Megtartani a realitásérzéket, feszegetni a személyes határokat.

Van egy tudós (nembarátom), az Egyesült Államokban nőtt fel, világhírű, egyetemen oktat, és nincsen mobiltelefonja. Sőt, őszintén rácsodálkozik a GPS-re, amikor egy magyar vendége bérelt autójában először szembetalálkozik vele. Nem tudta, hogy ilyen létezik.

Van egy pasi (nem barát, de csípem), fogja a vezetői csapatát és elviszi őket jógázni, mert csapatépítés. Hajlonganak, nyöszörögnek, izzadnak, és elkezdenek őszintén beszélni magukról.

Van egy nő (szeret), folyton sétálni akar menni. Esik, fúj, süt, olvasnék, írnék, tévéznék, mindegy neki. Menjünk sétálni. Írnám, hogy szelíd diktatúra, de erről a legvidámabb barakkra ugrottam, és ottragadtam.

Van egy ország (nem barátom), rájött, hogy ez a mostani nagy ember sem fogja megváltani. Mit tesz erre? Vár egy másik nagy embert, na majd az. Töprengek, megérti-e valaha.

Van egy magnólia (barátom), idén virágot bontott, igaz csak egyet. Töprengek, vajon jókedvében csinálta-e. Ha elmegyek otthonról Mozartot hagyok neki, félhangosan, még régen olvastam, segít.

Van egy sárkány (szeretem), állandóan tüzet akar fújni. Ha nem fúj, nincs jól. Töprengek, mikor érti meg, hogy pusztán azért mert lehet, nem feltétlen kell. A lehet nagy úr.

Van egy pasi (barátom volt), tartozik pénzzel, nem hívom fel. Neki kellene hívnia, nem hív. Nekem lehetne hívnom, nem hívom. Töprengek, mikor értem meg.

Hidegről és férfilélekről

Én és a hideg, nem vagyunk nagy barátok, túlzok persze. Valójában eszement ellenségek vagyunk: télen ha kinyitom a teraszajtót, azért nyitom ki, hogy kívül melegebb legyen, olyankor kiviszem a szobahőmérőnket, mérni a hatást. Tél tábornok elleni kereszteshadjáratom döntő ütközetének tekintem az első trópusokon, rövidnadrágban töltött karácsonyt. (Annak a győzelmemnek természetesen kulcseleme volt, hogy a csatában egyben megvertem a Mennyből-az-angyal-sereget, aki Tél tábornok régi szövetségese, és nekünk külön történetünk is van, majd máskor elmesélem.) Kisebb büszkeséggel említeném a hideg parkolóban lemerült aksi történetét, vagy a későőszi kirándulás (túlzok, persze) estéjét, a fűtés nélküli házban, ahol kevés híján megfeleződött csapataim létszáma, vagy mi. A kánikulában viszont kivirulok, írtam is, nem kutatok utána.

Így voltunk mi, a hideg és én.

Eddig.

Az úgy volt, hogy feküdtem a tengerparton, olvasgattam az iPaden (iPad-ről nem nyitok hozsannázó zárójelet, jelzem, kötelező darab), szembetalálkoztam a Cold Therapy-kifejezéssel, rákerestem (minden jobb tengerparton van wi-fi, nagy felismerésem ez nekem), letöltöttem, nosza. Immunrendszer jobb lesz tőle, NASA-kutató kikutatta, az energia nem vész el csak átalakul, az Everest-mászók vajtömböket esznek a fogyás elkerülése érdekében, importáljuk a Himalája hidegét és minden jó lesz, szebbek leszünk,  vékonyabbak, okosabbak, nosza.

A hidegterápia egyetlen problémája, hogy meglehetősen hideg.

Ezen az axiómán elég nehéz fogást találni egy magamfajta antihidegistának. A cucc langyos verzióban nem működik igazán, a hidegnek hidegnek kell lennie, a fagypont az fagypont, a jég a hidegvizes kádban, az nem lesz gőzfürdő. Gyanítottam, hogy ez az egész hidegterápia Tél tábornok propagandafogása pusztán, szabotőr-akció, az ellenség már a kapukon belül van, mégis arra jutottam, hogy adok neki egy esélyt. Volt ebben némi férfias kompetitív szellem is, de erről bölcsen hallgatok.

Az eredmény?

Hölgyeim és uraim, hideg az, amit hidegnek gondolunk.

Megismétlem.

A hideg, az fejben dől el.

De teljesen. Volt a programnak egy olyan része, hogy akkor sapiban, rövidnadrágban és pólóban sétálni egyet a farkasordító minuszokban. Kipróbáltam (kicsit csaltam, mert zenét is hallgattam közben, szerintem úgy sokkal hatékonyabb a módszertan), brilliáns élmény volt. Fáztam, persze. Ugyanakkor nem kontrollálatlan fázás volt: tudtam mikor lesz vége a fázásnak, tudtam miért fázok, ráadásul ott volt a feje búbjáig bebugyolált járókelők döbbent pillantása, ami miatt önmagában megérte. Amikor egy pasi (én) fasza csávónak érzi magát, észre sem veszi, hogy mennyire fázik. Egyszerűen nem. Az énképünk mindent felülír.

Csendes tanácsom városnak és világnak a következő: kössél életre szóló szövetséget az énképeddel, és minden menni fog.

Fociláz

Ha a pincér focizni invitál, tekinthetjük egyfajta udvariasságnak.

(Jattra hajt, minden pincér jattra hajt.)

Ha a pincér focizni invitál, és másnap megint, akkor komolyan gondolja, bár jattra hajt.

Ha a pincér tétova-bukdácsoló angolsággal invitál, akkor nyilvánvaló, hogy nem otthon vagyunk, magyar pincér nem invitál, magyar pincér lesben áll.

Ha a tétova-bukdácsoló, plusz másnap megint, plusz mindezt egy olyan szigeten, ahol ötszáz ember, annyi se (benne sok kisgyerek, hadovázó orosz, hallgatag japán, békés, már-már szimpatikus francia, egy meleg finn pár, egy lepelben fürdő arab nő), akkor tényleg kell az ember a csapatba.

Elmentem.

(Amúgy van egy teóriám, hogy a gyerekek azért imádják a medencei hancúrt, mert újra és újra átélik kicsiben az életveszélyt, a halált, majd újra és újra győzedelmeskednek felette, ettől az eufória, a visítás, a torokszakadta. Nyilván van benne valami, és nyilván nem csak ez, hagyjuk ennyiben.)

Ha elmész, jól teszed, mert kiderül. Hogy a foci. A foci makulátlanul egyetemes, klisé, de bírja a képernyő. Annyira egyetemes, hogy az én pincérem nincs is ott, elaludt, derül ki utóbb, de a többiek integetnek, jöjjek, nyomjuk. Amúgy homokos pálya, hátul drótkerités plusz pálmafák, oldalról a személyzet lakóházai, ez később még fontos lehet, mandíner-csel, ennyit mondok csak. Jövök, nyomjuk, és onnantól minden mint karikacsapás, kényszerítőzünk mintha évek óta, Mourinho kezei alatt, megjátszanak, visszapassz, gól, pacsi.

Hazaérkeztem.

Aztán finomodik a kép, focinak foci, de mást jelent ez nekik. Állandóan cseleznek, akár egy percig is elgubancolódnak egy-egyben, míg mi messziről nézzük csak, párviadal lesz a fociból, a férfiasság a tét, bekeményítenek, odarúgnak, mintha csajok is néznék, pedig nem. Én ésszel játszom a focit, üresbe megyek, fogom az embert, nem cselezek utolsó emberként, és passzolnék, folyamatosan passzolnék. Ők meg cseleznek és kapura lőnek, de inkább cseleznek. A végén el is kezdek irányítani, mutatom hova fussanak, kit fogjanak, irónikus, ilyen gyarmatosítónak érzem magam, angol arisztokrata, neveli a bennszülötteket.

Töprengek, hogy ez mennyire csak rólam szól, aztán másnap Claudio, az olasz srác, ugyanezt játssza, Tottiként irányít, belül mosolygok. Még a vacsora alatt is. A plafonon mikulás, rénszarvas. Dagadt angyal húrokat penget.

Amerika

Amerika (az Egyesült Államokról beszélünk nyilván, de az döcögősen hangzik) összetett jelenség, óvakodni kell attól, hogy leegyszerűsítsük, aspektusai vannak neki, árnyalatai, a víz szelíd fodrozódása a vaskos szikla körül. Egyenesen következik ebből, hogy most néhány tucat szóban felvázolom (megmondom!) mi a jó Amerikban. Helyenként a sziklákról is szólnunk kell.

Boston. Ülünk a halszagú étteremben a tréning többi résztvevőjével, tengeri cuccos étterem, lehet halszagú, kérek a pincérlánytól egy csípős paradicsomlevet.

Nyissunk erről egy zárójelet. Minek paradicsomlevet, minek csípőset? Nos, a mellettem ülő dél-afrikai fickó, Paul, azt kért, én pedig, zöldfülü és rigólelkű, gondoltam szevasz kis komfortzónám, jó volt veled egész nap, de most ott hagylak a zebra előtt állva, majd megoldod, csípős parilevet nekem is, lenyomom húzóra!

Hogyne.

A csípős paradicsomlé, hölgyeim és uraim, torzszülemény. (Hátulról egyetem, elölről múzeum, ahogy a lengyelek mondják, a formás fenék által felkorbácsolt várakozásokat szemből nézve sebtiben lehűtő hölgyteremtésekről. Rokon nép, ez a lengyel.) Tehát torzszülemény. Tele van kúrva (kerestem jobb igét, nincsen jobb ige) tabascóval, sőt, hypó nyomait is véltem volt felfedezni benne. Paul később alkalmat talált arra is, hogy megfogja a kezemet (pincérlány nyújtotta a steaket, forró a tányér mondta, nyugi mondtam, de tényleg, mondta, tényleg nyugi, mondtam, és hepciás-hetykén tartottam még hosszú másodpercekig a tányért, na ezt használta ki a dél-afrikai), ami nem volt jó. Ami viszont jó volt, jövök ki frappánsan a sztori szorításából, hogy a pincérlány, látva, hogy egy óra múlva sem fogy az átkozott tabascós hypókoktélja, egy laza mosollyal közölte, hogy semmi gond, ő ezt most elviszi, és nem kell kifizetnem.

Ugyanez, bárhol, kis hazánkban?

A másik ami jó Amerikában, a közösség szolgálata, a jószolgálati tevékenység elképesztő elterjedtsége, de arról nincsen sztorim.

Ja, és nincs cigi éttermekben, sehol.

És sokkal jobban lehet értelmesen szórakozni.

Még szerencse, hogy amúgy nem túl jó hely.

Még egy dolog

Balra a dobozok. Nyolctizenkettő, és balra a dobozok, ruhákkal, mindennel. Hallja őket, a másik szobában beszélgetnek, halkan, nehogy ő is megértse. Bemegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, tükörbe néz. Beteszi a borotváját a nejlonzacskóba, mellé a kistörölközőt, az arcszeszt, a habot, aztán a szappant is bedobja, és a nő szemspirálját, a drágát. Megérdemli, rohadjon meg. Minden nő megérdemli, aki horoszkópokat olvas napestig. Az egész fejben dől el, ezt meg is mondta nekik, egy órája talán, mire a Lea elkezdett okoskodni, hogy ha minden fejben dől el, akkor mi van a rákkal, na ez felbaszta az agyát, de rendesen. Eleve elege volt Leából, tizenhat éves vakarcs, tűrte, mert össze akart költözni Edittel. Sejthette volna róla, hogy ugyanolyan hibbant mint a lánya, de akkor nem volt hova mennie, és valahogy jó ötletnek tűnt. A rák is fejben dől el faszikám?, ezzel jött, háromszor elismételte a kis ribanc, akkor dobta neki a hamutartót, megérdemelte. Ne faszikázzon.

Kezében a szemspirál. A bőrönd alja szétvált, amikor pakolni kezdett bele, ez még inkább felbaszta. Az is kiröhögte, a rohadt bőrönd. Szétnyílt bőrönddel nem lehet fentről elmenni, és ő mindig fentről akart elmenni, így mondta, fentről elmenni, nem lentről, vesztesként, meghunyászkodva. Vannak az életben ilyen alap dolgok, fentről elmenni, hülyékkel nem tárgyalni, sosem adni kölcsön, hamarabb felmondani, mint kirúgják. Kurvának nem adni jattot, ezek. És nem kezdeni horoszkópos nővel, most már az is. Hibbantak mind, tévébuzik, és nem tudnak főzni. Joga van egy nem hibbant horoszkóposhoz. Az a pincércsaj, a nagyszájú, az lett volna a jó. Kihozta neki mindig a presszókávét, ő lekisasszonyozta, az nevetett, tiszta sor volt, hol lehet már az is. Ilyenkor hogy miért nem tud lépni, mint a virslissel a Palán, amikor szétfröccsnet a mustár. Ezek lennének a jók, sok emberrel találkoznak, nincs idejük befordulni. A pincércsaj egyszer elmesélte hogy elvált, de a gyereke Ausztriában fodrász, nincs vele gond. Iparművészetin tanult a srác, de aztán fodrász lett, még az is lehet, hogy buzi, így mondta, és kacsintott hozzá. Tényleg volt köztük valami. Elviszi neki a szemspirált, ajándékba, fogja érteni. Biztos nem tévébuzi, ha pincér. Ha ott van még.

Nyolctizennégy, balra a dobozok, Editék kijönnek az előszobába, nézik őt. Spárgával kötözte össze a bőröndöt. Plusz a dobozok.

- Csak még egy dolgot akarok mondani. - szólal meg.

De aztán nem jutott eszébe semmi.

Vakrandi

Múlt pénteken a haverom benyomott egy vakrandiba. Rühellem a vakrandikat, de a srác esküdözött, hogy baromi jól kijönnénk a csajjal, és úgysem volt más tervem, nézzük meg. Érden lakik, én Békáson, plusz dugó az M7-en, kérdéses volt mennyi idő kell. Hétre volt megbeszélve, elindultam fél hatkor, biztonság kedvéért. Végül már hatkor ott voltam az érdi leágazásnál, kávéztam egyet, negyedórával idő előtt megérkeztem hozzá, nem akartam rárontani, gondoltam várok egy kicsit az autóban, majd pár perccel  előtte felhívom. Tíz perc múlva megáll mögöttem egy rendőrautó. Odalép az ablakhoz, jogsit kér, forgalmit.

- Elnézést, mit is csináltam pontosan, én csak itt ülök.
- Az iratokat kérem.
- Megtudhatom mit csináltam?
- Uram, nem fogom még egyszer mondani.

Odaadom neki, visszamegy a kocsijába, és csinálja a szokásost. Öt oerc eltelik, tíz, elmúlt már hét óra, kések. Felhívom, hogy mindjárt ott vagyok. Nagysokára visszajön a rendőr, visszaadja a papírokat.

- Mit csinál itt, uram?
- Egy randira várok, miért, nem lehet itt parkolni?
- Kaptunk egy telefonhívást az egyik szomszédtól, hogy parkol itt valaki, és a gyerekek kint játszanak, és nem voltak biztosak abban, hogy miről szól ez a helyzet.
- Esküszöm, én csak a randimra várok.
- Azt mondják, már vagy fél órája van itt.
- Hát mert korábban érkeztem.
- Miért nem szól neki hogy már itt van, hátha beengedi.
- Igen, lehet, hogy ezt kellene tennem.
- Rendben van, menjen.

Tehát most már negyedórás késésben vagyok, ráadásul a zsaruk is követtek, gondolom le akarták csekkolni a sztorimat. A lány hamarabb nyitja ki az ajtót, mielőtt kopoghatnék (csinos, szép barna bőre van, meg egészen magas is), és hamarabb szólal meg, mielőtt elnézést kérhetnék:

- Egy!

Valami félmosoly is volt benne ahogy mondta, nem tudtam eldönteni, hogy komoly volt-e. Beülünk a kocsiba, elindultunk a kávézóba. Nem foglaltam asztalt előre, csak szerdán derült ki az egész, és persze nincsen szabad hely, öten is várnak asztalra, minimum fél órát kell várni. Ránézek, alig várom hogy arcomba dobja hogy Kettő!, de semmi ilyen, belemegy, hogy várjunk. Próbálom oldani a helyzetet, viccelődök, hogy hogy néz ki már a lába (jó lába van, nyalogatnám napestig, de a térde alatt tele van sebekkel), azt mondja sziklamászott, nyomom neki, hogy ilyen lábbal sosem fog férjhez menni, de nem nevet. Nem jó. Megdícsérem a csukáját (sportos, mindenféle színes festékpaca van rajta), de nem vesz róla tudomást. Hamar rájövök, hogy semmi közös nincsen bennünk. Bedobom a stabil témámat a kedvenc tévéműsoráról, kiderül nem néz tévét, megpendítem a Lostot, semmi, hegyet mászni szokott. Ebben a pillanatban lehúzhatom a vécén a beszélgetőtémáim felét, és ugyanazzal a lendülettel kiderült, hogy sátorbuzi, duplán fasza, ahogy mondani szokás.
Kimegy a mosdóba, elkezdek kalkulálni, tíz perce dumálunk, öt perc míg pisil, én is pisilek, a még öt, az összesen húsz, rohadt messze attól, hogy egyátalán asztalt kapjunk.

Nullába sebez ez a vakrandi, minuszba.  

Visszajön, rá egy percre megszólal a mobilja. Felveszi: szia, micsoda?, komolyan?, úristen, ott leszek, amint tudok!, sietek, puszi!

- A testvérem hívott, apám szívrohamot kapott!

Aha. Szívrohamot. Éppen most. Pont most. Nem máskor, most. Azonnal átlátok rajta (elvégre tévébuzi vagyok), Meg Ryan csinálta ezt a múlt héten, az HBO-n, ezzel együtt megkönnyíti a dolgomat, úgyis szarul ment a sztori, így legalább kaptam egy outot. Visszaindulunk, közben őrülten mobilozik, konkrétan felbassza az agyam vele, végül rászólok, nézd bébe, értem, nem kell a műsor.

- Tessék?

- Értem, bukó volt a randi. Nem szívtam mellre, nem kell ekkora műsort csinálnod miattam.

Amint kimondom megérkezünk hozzájuk, két mentőautó szirénázik a ház előtt.

Ne. Szopass. Engem.

Kipattan a kocsiból, nézem ahogy befut, gyönyörű hátulról a lába, izmos, feszes, megcsillan a fényben. Délután, olyan öt magasságában, azt hiszem fogta magát és bekente testápolóval, vagy olajjal, és talán arra gondolt, hogy akármi is lehet ma este, és legyen jó a tapintása a lábának, és talán külön gonddal választotta ki a bugyiját is, én pedig ülök itt az autómban, kábé ugyanolyan arccal, mint a negyedik Terminátor-film alatt, annyi, hogy most még popcornom sincs.