Remeg a ház

Megy az ember, merném öregnek nevezni, fehér a haja, biceg a járása, ficam lehet, rándulás talán, tudjuk, rándulásról akkor beszélünk, ha az ízületi fej eltávolodik az ízületi vápától, a szalagok és az ízületi tok megnyúlnak vagy részben elszakadnak, de az ízületet alkotó csontok az erőhatást követően visszaugranak a helyükre. Ficam esetén a fejecs kiugrik a vápából, és nem is tér oda vissza. Rendszerint a szalagok és az ízületi tok szakadásával jár. Ezek a sérülések általában jelentős húzó, csavaró vagy oldalirányú erők hatása esetén alakulnak ki. Nehéz ez.

Megy az ember. Sakkozni szeretne.

Gödör, nagy tér, esteledő fények, füves cigi szaga nyomja el a könyv szavát, kiscsoportok a gyepen, szabályos elrendeződésben, egy lány encsót kér, egy biciklis kereket pörget, egy fiú gitározik, mintegy magának, hárommal arrébb is gitárszó, és sörösdobozok, azok mindenütt. Egy fiú éppen arra gondol, amikor harmadikban ült az osztályteremben, középső sor, második pad, és egyszerre felfigyelt saját légzésére, ki és be, és képtelen volt elterelni a figyelmét, ki és be, minél jobban akart másra gondolni, annál kevésbé sikerült, közben Petőfi vagy a párosujjú patások, bár ha harmadik, akkor inkább Petőfi. És most, most fekszik a fűben, és csendes mosollyal szemléli, ahogy ki és be.

Sakkozni szeretne. Tábláját nyújtja a fiatalok felé.

A párkánynál egy lány éppen arra gondol, amikor osztálykiránduláson voltak hetedikben, és a Telkes Móni az emeletes ágy felső részt választotta, sokan tudták róla hogy otthon nyomják, kell a kitűnő, mert belőled lesz valaki lányom, hamár nekem nem sikerült, legalább belőled. Kevesen tudták viszont, hogy azért választja az emeletes ágy felső részét, mert még mindig szopja az ujját, borzasztóan szégyelli, de képtelen abbahagyni, és ha fent alszik nem bukhat le. Ő tudta ezt, egyedül a Csabának mondta el, jóval később. Telkes Móni, mi lehet vele most.

Tábláját nyújtja a fiatalok felé. Negyedszerre rábólintanak.

Ki kellett jönnöm, mert remeg a ház, a szomszédban építkeznek, tudja, és nyit, gyalog dé négy, Benkő-csel, morogja, remegett a ház, ki kellett jönnöm. Az Erzsi sem szerette volna ha maradok, pörköltöt csinált, de megkeseredett a hagyma, sakkoznál inkább, ezt mondta. Szerintem csak nyavalyája van, kínozza valami, de nem mondja, az istennek nem mondja, ilyenek ezek, nem mondják. Cé négy, ön jön, fiatalúr.

Nézem ahogy sakkozik. Imádom ahogy a figurákat megérinti. Pedig mennem kéne, tampont kell cserélnem.

Azzal miért nem foglalkozik senki?

Kishúgom, imádom, azt mondja,

figyeljél, az van, a Johann pénteken azt mondta, figyelsz te egyátalán? (ühüm), francokat figyelsz, mit olvasol éppen? (egy brit ágygyár kétmillióra biztosította fő matractesztelőjük hiperérzékeny fenekét), hogy lehet egy fenék hiperérzékeny?, nem arról szól a sztori hogy kemény legyen a fenék, kisiskolás korom óta úgy nőttem fel, hogy kemény legyen, erre ha te most azzal jössz, hogy inkább mégis a hiperszenzitív a trendi, akkor bepácolom az iPhone-odat, amúgyis, mit jelent az, hogy hiperszenzitív, hőre lágyul, vagy hogy, fogadni mernék, hogy pasi az illető (Grahamnek hívják), az pasi nem?, (vagy nő), aha, kösz. Miért kell mindig fenekestűl felforgatni a nők énképét (fenekestűl, hehe), rettentő vicces vagy, de tényleg, azzal miért nem foglalkozik senki, hogy hiába szexi a borosta, ha aknamezőt csinál az arcbőrömből (minden tizedik nő sírt már a próbafülkében), tényleg?, én még nem sírtam, akkor én rendben vagyok, ugye? (nem vagy rendben, de nem azért), haha, te elmondhatatlanul ellenszenves vagy, ráadásul pontosan tudom, hogy egy ilyen beköpésnél tök büszke vagy magadra, olvasni tudok a gondolataidban, leginkább azért, mert nem túl bonyolultak a gondolataid (az amerikai hadsereg négymillió dollárt költ évente olyan kutatásra, amely a gondolatolvasás technológiáját fejleszti ki), plusz még okoskodsz is,

azt mondom,

figyi, ki kéne menni a temetőbe, anyuhoz (Ó. Tényleg.).

Bárgyú mosolyokról, meg ami mögötte van

Pesten Nine Inch Nails, a Balatonnál Kraftwerk, Prágában Radiohead, Berlinben Bonóék.

Nehéz nem bárgyú mosollyal köszönteni a kétezerkilences nyarat. Nem is sikerül.

Nem áll jól (a bárgyú mosoly), de leszarom.

Elvégre kétfajta ember van, az egyik, annak állandóan szól a zene a fejében, a nap minden egyes pillanatában, meg a másik, akinek nem, és én, szerethetem vagy gyűlölhetem, de az elsőbe tartozom, tehát kisebségi vagyok, akárha balkezes, allergiás vagy albínó volnék. Nos, nem albínó vagyok, hanem zene szól a fejemben, megállás nélkül. Némileg tudom irányítani, hogy éppen milyen zene legyen az, de amióta egy egész hétvégén azt dúdoltam, hogy "ez így gömbölű", ebbéli képességeimet csökevényesnek érzem. 

Viszont nekem (bennem) zenével mindent meg lehet oldani. Mint például kétezerkilenc nyarát.

Nem szabad

A mai napon (sosem fogom elfelejteni) részt vettem egy tetőtől talpig abszurd élményben, olyanban mint még soha (pedig már sokmindenben), az egyik nagy párt valami megyei valamilyének választmányi kampányvalamijén, még bennem zakatol az íze, az esetlen szavajárások, zökkenő kifejezések, a naív hit és ellenségkép (egyazon mondatban), szerintem nyerni fogunk!, így az egyik, rosszul mondod, megnyerjük!, így a másik, bordó inghez halványsárga nyakkendő, rajta a szebbik zakó, felette az oldalra fésült, hamuszürke haj, a kőpadló, a szórólapról való remegő kezű idézet, és a bekiabálások, nem halljuk!, úgy van!, hadd mondja!, sorolhatnám.

Nem sorolhatom.

Nem írhatok róla, mert nem szabad. Ez a nem szabad, ez nem nagy cimborám, már régebben sem volt az, most meg mégúgynem. Hiszen a leszarom, ő a pajtim. Miatta hagytam ott a cégemet, őrá hallgattam amikor ellopták az autóm (plusz notebook), ott volt velem amikor először feküdtem le a földre koncert után, a legjobb élményeknek mind tanúja volt. Haversrác. Őszinte, kőkemény.

Erre most ez. Hogy nem szabad.

Ugyanakkor, megelőzendő a blogger ennenmagának mártírrá faragását, kócsnak lenni, olyan, mint (hm), bicajosnak. Nem pusztán jog (öröm, lé, sikerélmény), de felelősség is.

Kritikus tömeg

Jómagam negyvenhárom éve nem kerékpároztam (hazudok), onnan jövök tehát, a négykerekű túloldalról. Legyen ez az elején tiszta.

És persze dicsértessék az alternatív bicajos kultura, legyen élhetőbb a város, kevesebb autót, több mosolyt, kerékpárutakat és csupasz vádlikat minden kerületbe! Nem tudom mi mást akar még a felvilágosult bicajos, de azzal is tökéletesen egyetértek, viva, carramba! És én mindig figyeltem a rájuk, az Andrássyn amikor lefordulok, olyan lassan keresztezem a kerékpárutat amennyire az emberileg és szakmailag lehetséges, és aki teker, rossz ember nem lehet, obv.

Azonban.

Azonban két dolog. (Üzenetem a kerékpárosoknak, városnak és világnak.) Egy. A piros lámpa az neked is piros lámpa. Tudom nem járja, hogy egy autonóm szabadgondolkodó életét holmi villanykörték irányítsák, de próbáld ki, csak az íze kedvéért. Manapság már kétnaponta látok piroson áthaladó bicajost, a holnapinak neki fogom hajítani a túrórudimat. Kettő. Az egyirányú utca, az bizony egyirányú utca. Tudom nem járja, hogy egy autonóm világpolgár életét holmi alumíniumkorongok irányítsák, de megint csak, az íze kedvéért. És hogy megmaradjon a túrórudim.

Nyeregbe ülni nem csak jog, felelősség is.

Döglött halak üzenete

Valami alapvető változott meg bennem.

Utoljára a túró járt be ily mértékű hajtűkanyarokat (onnantól, hogy fúj-fúj, az én palacsintám csak lekváros lehet, odáig, hogy ma már a túrórudi az elsődleges utolsó mentsvár, ha hajnal van és üres a hűtőm, jelzem, sokszor van hajnal és mindig üres a hűtőm) a többi fontos dolog, lecsó, kóli, Esterházy, Inter, Duran, szotyi, ezek konstansok maradtak, stabil pontok a vérzivatarban.

Erre most a döglött halak.

(Érdekes, a papír monitor mennyire nem bírja el, ha nem vagyok őszinte. Döglött halakról is lehet írni, vicces is valahol, meg töprengésre késztet, de attól még nem őszinte. Mert az őszinte, amit nem lehet megírni, az valami olyasmiről szólna, hogy éppen most ment el egy barátom tőlem, mondanám, mint egy tinidrámában, de nem lenne korrekt. De a korrektet nehéz lenne megragadni (ami annyira nem számít), és nem lenne korrekt megírni (ami viszont igen). Szóval ezt most a monitoromnak üzenném: tudom, értem, sajnálom. De nem lehet.)

Mert én éveken, ne szépítsük, évtizedeken keresztül utáltam a döglött halat. Mint ételt és mint létezőt. A döglött nyers halról nem is téve említést, mert azt meg végképp, tiszta szívvel.

Erre most.

Erre most állandóan döglött halat akarok enni, csakis nyersen. Túlzó, hatásvadász sarkításnak tűnik az állandóan? Nem az. A szusibárok ribanca lettem, kényszeresen, remegő kézzel merítgetem a lazacokat a szójaszószba, és másnap megint. Kárpáti borzaska, ugyanmár. Brassói se. Lecsó se. Semmise. Csakaszusi. És másnap megint. Vagyok mint Kafka-karakter, bábja önnön szusizálódásának.

Adott a kérdés: milyen önkéntelen pálfordulat következik még? Leszek vajh kirándulós, konditeremben gyúrós, keresztrejtvényezős, operett-bolond? Fogok-e torkom szakadtából hamisan székelyhimnuszt énekelni, esténként tévé előtt barátokköztöt kommentálni, hétvégén koránkelni, takarítani, piacon friss zöldséget venni (mert kell a levesbe)?

Ezek után bármi.

Aztán megláttam

Pedig minden olyan jól indult. Megérkeztem a háza elé, hívtam ahogy megbeszéltük, Doktor Losonczi, köszöntem, ahogy előre megkomponáltam, ő kuncogott, pontosan terv szerint. Hajnal három volt, olyankor hadd menjen már minden a terv szerint, ha nem is minden, de a nagyja. Például, hogy kuncogjon, amikor benyögöm, hogy doktorlosonczi. Vagy hogy találok parkolóhelyet.

Mondta, hogy mit nyomjak, nyomtam, beengedett.

A terv az volt, hogy félig nemtörődömbe nyomom, félig viccesbe. Megdícsérem majd a zokniját, ami nem túl direkt, de azért jelzem, hogy végigsiklott rajta a tekintetem, majd azonnal elkezdek a macskájával foglalkozni. A macska, az jó ötlet volt. Kellett valami ami oldja a paráját, mégiscsak hajnal háromkor hívott fel egy pasit magához. Az azért minden nőnek para valahol, mégha teázni is, akkor is. Ő se hülye.

A másik a könyvei voltak, hogy esetleg majd azon elviccelődök, de a macska jobb, mert ki tudja, elkezdem cikizni a Kunderát, és kiderül bolondja neki. Akinek van macskája, az neki a gyenge pontja, és neki volt. Emlékszem, a liftben az villant be, mennyire jó, hogy nem kutyája van, mert egyszer egy kutya, Bogyó volt a neve, megdugott a vádlimnál, a farmeron keresztül, hát utána nem lett szex a nővel, kell-e mondanom.

Azt is elterveztem, hogy nem fogok csöngetni, legfeljebb kopogok, jó eséllyel már eleve a liftet hallani fogja, hajnal háromkor nincsen hangzavar. Állok majd ott nyugodtan, hadd izguljon ő, aztán egyszerre kinyitja az ajtót, hogy most mi van, és én ott fogok mosolyogni, lazán, félig a falnak dőlve, kéz a farzsebben. Ezzel léptem ki a liftből, ezzel az ajtója elé.

Aztán megláttam.

És akkor rájöttem, hogy teljesen esélytelen vagyok elszakítani magam mellőle, felesleges az ellenállás, körbe vagyok kerítve.

Mivel foglalkozol

Mivel foglalkozol?

Eldobható öngyújtókat szerelek. Talán nem tudod, de az eldobható öngyújtóknak lelkük van Mindegyik egy külön kis egyéniség. Én pedig életre keltem őket, mondhatnám, új életet lehelek beléjük. Fúrok, faragok, podemálok, és egy új lény jön ki az alagút végén. Istent játszok, igen, azt hiszem.

Mivel foglalkozol? Csak nagy vonalakban, annyira nem érdekel!

Embereket lassítok. Tudod a BBC felmérése szerint az emberek jó tíz százalékkal gyorsabban gyalogolnak, mint tíz évvel ezelőtt. Én megtanítom őket a lassúság élvezetére. Ügyfeleim úgy járnak, mintha vízzel teli medencében tennék. Hihetetlen felszabadító ereje van. Gondjaim vannak még azzal, amikor ügyfeleim valóban vízzel teli medencében sétálnak, mert olyankor gyakorlatilag hátrafelé haladnak.

Mivel foglalkozol? Hazudhatsz is!

Ünnepnap-specialista vagyok. Az embereknek szükségük van ünnepekre, ugyanakkor a jelenleg piacon lévő ünnepek nem elégítik ki a fogyasztók igényeit. A karácsony több stresszel jár, mnt örömmel, a húsvéti locsolkodás ódivatú, a nemzeti ünnepek kivétel nélkül politikai acsarkodásba fajulnak. Hatékonyabb ünnepeket tudok ajánlani ügyfeleimnek: ilyen például az „Értékeljük, amink van-nap", az „Elengedés-vacsora”, vagy a legfrissebb toptermék, a „Tizenhét százalék-hálaünnep”.

Tizenhét százalék-hálaünnep?

Igen. Most árengedménnyel kapható.

Kibe halunk bele?

Azt gondolom nem árt tisztában lennünk azzal, ki, vagy mi (mely ember, embercsoport, szakma, helyzet, bármi) okozza majd halálunkat.

Nem biztos hogy segít, de talán nem árt.

Előtte azonban.

Hallgathatnék bölcsen, és sosem derülne ki, de minek írjak, ha hallgatni akarok, ugye. Eltöltöttünk bő tíz hónapot együtt, én és az új autóm (az amelyik az ellopott trónörököse lett), nem azt mondom, hogy jóban-rosszban, mert lényegében csak jóban, de mindenképpen bátorkodnék intimnek nevezni viszonyunkat. Tudom mire izgul, tudja mire izgulok.

Tíz hónap elteltével, most vasárnap, pedig arra is rájöttem, hogy az autó hatsebességes.

Hadd vájkáljak tovább a sebben: nem azért jöttem rá, mert esetleg lepillantottam volt a sebességváltóra, amelyen német precizitással szerepelnek a természetes számok egytől hatig, kapcsolási iránnyal együtt, nem. Azért jöttem rá, mert a Tomi szólt, hogy vajon szándékosan nem kapcsolok-e fel hatosba az autópályán.

Hadd farigcsáljak bozótvágóval matyómintát sebem körül: erre én azt tudtam reagálni, hogy hülye vagy bazmeg, ez ötsebességes. Dícséretére legyen mondva Tominak, csak finoman jelezte, hogy a sebességváltóm szerint talán nincs igazam.

És akkor most, a további kommentárok helyett, egyfajta szándékolt sorsszerűséggel, megválaszolom nyitókérdésemet.

Halálunkat, legnagyobb eséllyel, önmagunk okozzuk majd.

Első helyen, ha cigizünk. Második helyen, ha ostobán eszünk és nem mozgunk. Harmadik helyen, ha alkoholisták vagyunk. Ezt követi az első külső tényező, fehér köpenyben, és azt mondja, lélegezz nagyokat. Majd ezután a második külső tényező, kockás ingben a hatodikról, a liftben ránktüsszent, majd bocsánatkérései közben többször, izomból ránk lehel. Messze ezután jön csak az erőszakos halál, az autóbaleset, az AIDS, a (direkt) öngyilkosság, minden bulvár.

Részletek itt, az érdeklődők kedvéért.

Oly kevésen múlik minden, annyira pillekönnyű az egész.

Multilaza

A multinacionális cég és a könnyedlaza szókapcsolat ritkán fordul elő ugyanabban a mondatban, legfeljebb úgy, hogy „A nagy (karvalytőkés) multinacionális cég könnyedlaza mozdulattal seperte le az aggodalmaskodó kistermelők érveit a lakossági fórumon.”.

Esetleg, bár jóval csekélyebb eséllyel, úgy hogy „A nagy (karvalytőkés) multinacionális cég könnyedlaza értékesítési menedzsere, Marcell, reggeli első gondolatai saját hányása körül forogtak, a nyomok eltüntetése az arcáról, valamint, és elsősorban, az íz azonnali megszüntetése a szájában. Egy pezsgőtabletta nyers elszopogatása kitűnő kezdőlépésnek tűnt.”.

Mikroszkópikus esélyt még annak a mondatnak is adnék, hogy „Nagy (karvalytőkés) multinacionális cég könnyedlaza értékesítési menedzsere, Marcell, kisvártatva rájött, merő tévedés volt arra spekulálni, hogy a hányás és a pezsgőtabletta kemikáliái majd valami támogató, szimpatikus vegyületet fognak létrehozni, így teremtve hozzáadott értéket a szájában. Átfogó életmódváltásra van szüksége, értette meg, mély identitásváltásra. Ez a hét speciel pont nem jó, szügyig be van táblázva.”

Azt hiszem több ilyen mondat, ezzel a szókapcsolattal, nem létezik ezen a földön. A fentiek sem születtek meg, inkább csak el lettek képzelve, babaprojekt, nevezzük így.

Most azonban.

A fenti képen (igen, rajongva imádott olvasóim, oka volt az illusztráció beillesztésének), a LEGO (karvalytőkés, multinacionális, stb.) vállalat alkalmazottainak névjegykártyái láthatóak. Ezt adják oda tárgyaláskor, az IT-beszállítóknak, a munkaügyi államtitkárnak, a flottamenedzselő partnernek, a tréninghelyszín tulajának, és annak a jó lábú barnának is, a Craizy Daisy Viborg-ban.

Ilyet.

Nekem.

Azonnal.